Boldog lehetsz,  azzal foglalkozhatsz, ami örömet, elégedettséget ad. Reggel akkor kelsz fel, amikor vége az álmodnak, és nem akkor, amikor az óra csörög. Ha így van, akkor korábban is kelsz, dinamikusan, örömtelien élsz, eredményes vagy.  Büszke lehetsz magadra, hogy megcsináltad! Kijöttél a depressziós időszakokból, esetleg levetkőzted a téged éveken, évtizedeken keresztül hűségesen ölelő, óvó x kiló hájat, otthagytad az életerődet elszívó munkahelyedet, a működésképtelen párkapcsolatod.

Változtattál. Ám előbb magadon. Minden ott  és akkor kezdődött. 

Mindenki képes változtatni, de csak akkor, amikor számára elérkezik a megfelelő idő. Van akinek a szívbaja súlyosbodása adta meg a végső lökést.  Ez a jövőbe fektetett munka. Egyébként is, a sikerért fizetett ár sosem olyan nagy, mint amit a kudarcért fizetünk.

Testi-lelki-szellemi tisztulásod alatt rengeteget változol, így sikerül bevonzanod egy csomó magas rezgésű kapcsolatot. Az adás és elfogadás harmonikusan működik az életedben.

 A boldogulás azt jelenti, hogy ami jó lenne, esetleg jól esne, az könnyedén kell megérkezzen az ember életébe, minden idegesség, görcsös erőfeszítés, fogcsikorgató akarás nélkül. Ez a dolgok normális, Istentől elrendelt menete.

Minden más hazugság.

Hozd meg a megfelelő döntést: ENNEK ITT ÉS MOST VÉGET VETEK! KERÜL AMIBE KERÜL, TART AMEDDIG TART.

…és itt most nem az energiaipar indulója fogalmazódik…illetve dehogynem. Az emberi energiáé. Amit befektetünk a magyar emberek, s így közvetlenül az emberiség jövőjébe. És arról az energiáról is szó van, amit hagyunk elszivárogni, elégni, fölemésztődni mindenféle fölösleges, sokszor buta dolog által.

Ezt a bejegyzést a tapasztalataim inspirálták,  de a végső lökést a Miskolci Herman Otto Gimnázium nevelőtestületének nyílt levele adta. 

Gyerekbarát iskola?  Upszi! most néztem meg a zsebemet: nincs benne a bölcsek köve, így konkrét megoldást nem tudok, de az együtt gondolkodást vállalom.

Szerencsés dolog az alapproblémát megfosztani minden politikai felhangjától, mert a hülyeség, a kontraszelekció, az igénytelenség és embertelenség nem pártfüggő.

Többtényezős a probléma, de valahonnan el kell indulni, hadd kezdjem azzal, hogy eszméletlen mennyiségű a tananyag, ráadásul jó része teljesen felesleges is. Már a tankönyvrendelésnél gondok adódnak, mert az olcsót kell választani és nem a jót, sőt az ún. ingyenes tankönyv ellátás miatt egy bizonyos keretösszegbe bele kell férni, ezért sok helyütt az országban az igazgatók egyszerűen kihúzták a listáról a munkafüzeteket például. Nonszensz. Gondoljunk bele, fénymásolják a fontos munkafüzet oldalakat! Melyik a drágább? A környezet- és pedagógusterhelőbb?  A gyerekek meg külön mappával járkálnak, amit a fénymásolt lapok számára rendszeresítettek.

A gyerekbarát iskolához gyerekbarát intézmény kell, aminek a működési keretrendszerét  gyerekbarát törvények adják. A gyerekbarát iskolához gyerekbarát szülők is kellenek, akik azt nézik, hogy mi a jó szülöttjüknek, az ő egyéni fejlődését, boldogságát mi segíti elő, és nem a saját ideáljukat akarják “gyerekbe faragni”. Sőt, adott esetben képesek változni, ismereteket szerezni is  ezért.

Alapvető külső-belső konfliktus, hogy élesen szétválik a gyerek személyiségét, a kis lelkét, a játékosságát figyelembe vevő, azt a legfontosabbnak tartó pedagógusok, és a tananyag centrikusok köre. Mindegyiknek megvan a maga hátulütője, de a pozitív hozadéka is: a drillezőt utálják, éhesek a tanulók az emberi hangra, elméleti tudásuk viszont több. Amit persze alapon a félelem motivált. Az elsőként említett csoportba tartozók számára kicsit hátrébb sorolódik a tananyag, azt is úgy szűrik, turbózzák fel, hogy a gyerek a mindennapjaihoz kapjon fogódzót vagy az előírt tananyag legyen játékosabb. Így előtérbe kerülnek az érzelmek, a sokfajta intelligencia,  erősebb a tapasztalati benyomás, személyesebb az óra, de az elméleti tudás kevesebb. Az is igaz, hogy legalább nem utálja meg azt a tárgyat, amit az ilyen típusú tanár oktat.

Néha úgy érzem, elveszik, elvesszük a gyerekkorukat. Mikor játszik az istenadta? Egy ismerősöm azt a démonikus képet festette, hogy elsőben rátesszük a gyereket egy futószalagra, ismeretekkel pumpáljuk fel, negyedikben ellenőrzi a szülő, hogy elég magas-e a pumpa és a pumpáló teljesítménye, aztán ha elégedett, elviszi a gyerekét a nyolcosztályos gimnáziumba, ahol csak csúcsra járatott pumpák vannak. Ha nem nyel elég gyorsan a szerencsétlen, akkor lehet akár mázlija is, elkerül egy “alacsonyabb rendű- rangú” iskolába, ahol esetleg foglalkozhat azzal, amit szeret, és megtalálhatja a saját tempóját. Ugyanez a helyzet hatodik után…

És ha van, mit tartalmaz?  Mi az, ami iránt égető, forró vágy tölt el? Van ilyen az álmaid között? Egyáltalán, mersz álmodni? Persze az álmodozás nem elég a beteljesüléshez, de ha még ez sincs, akkor tényleg a nagy büdös semmi van. Hallottam másoktól:

“Én reális alkat vagyok, nem álmodozom soha!”  Oké, de amit nem tudsz elképzelni, azt nem tudod megvalósítani sem. Nem tudod hogyan néz ki, mellesleg azt sem fogod észrevenni, ha elérted.

“Nem foglalkozom ilyesmivel, majd lesz, ahogy lesz.”  Jó, de ki döntse el, hogy mi legyen? Mondhatod, hogy Isten, meg az Univerzum, de a Jóisten megadta a szabad akarat jogát az embernek, ami adomány. Ha nem élünk vele, nem becsüljük meg. Bizony a Bibliában is olvashatjuk, hogy akinek egy van, attól még azt az egyet is elveszik, mert nem élt vele jól és bátran. Mi a helyzet az Univerzummal? Tudom, a Vonzás Törvénye…ha pozitívak vagyunk, akkor pozitív dolgokat vonzunk magunkhoz. Igaz, de ha nem akarunk semmit, akkor a semmit vonzzuk magunkhoz.

Szerencsére van ma Magyarországon nagyon sok olyan ember, akik az élet különböző területein adhatnak inspirációt számunkra.  Rögtön itt van http://www.gazdagmami.hu/az-ev-anyavallalata-2015.Elolvashatsz egy csomó sikersztorit, és megbizonyosodhatsz arról is, hogy valódi hús-vér emberek, akiknek meg voltak és még most is megvannak a maguk problémái, de élt bennük egy álom, amit megvalósítottak, mert úgy érezték, nélküle kevesebb lenne a világ, és ők maguk is. Ráadásul szavazhatsz is, eldöntheted, melyikük tevékenysége áll  közelebb a Te értékrendedhez.  Vagy inkább a külső vezérlést választod a belső helyett? Azt, ami összeomlással fenyeget?

Egyszer azt olvastam egy számmisztikával foglalkozó könyvben, hogy az ember 49. éve, azaz a 7. hetes azért fontos, mert addigra fel kell dolgoznia a múltját, tisztában kell lennie magával: mit hozott, mik az erősségei, a múltbéli fájdalmaknak már bölcsességé kellett válniuk. Ily módon szellemi-lelki értelemben újraszületettként kezd új karma építésébe. Ha ezt lefordítom az emberi élet hagyományos szakaszaira, olyan, mintha  ekkor érnénk el a felnőttségünket. Egészen szívvidító dolog, de totálisan szembe megy korunk szokványos gondolkodásával.

Tegyük a kezünket a szívünkre! Hányszor gondoltuk azt, persze még fiatalabban,hogy egy ötven éves ugyan már minek teper? Kinek? Mit akar még? De ha megfordítom a fókuszt? Akkor az jön ki, hogy éppen nem vége van valaminek, hanem elkezdődik a spirituális, szellemi, lelki felnőttkor.

Régebben  az ember harmincas éveiben történt meg, hogy módosított az útirányon, ha nem tetszett az addigra kialakuló karrier pályaíve, elhelyezkedett valami jobb állásban, oszt avesz a nyugdíjig, ami nők esetében  az 55 évet jelentette. De most nincs az a csúcshülye kormány, amelyik elengedne korán a munkaerőpiacról, hiszen minél idősebb vagy, elméletileg annál többet keresel, ennélfogva több adót vonhatnak le.

Úgyhogy valószínűleg az ötven lesz az új harminc. Ja. Erre mindenképp esély van, hiszen egyrészt a nyugdíjkorhatár megemelése is éppen erre az időszakra hozza a nagy átgondolni valókat: tényleg ezt, itt és így akarom csinálni? Tényleg a helyemen vagyok? Tényleg a Párom mellett élek? Meddig élhetek még? A hátralévő időt hogyan szeretném eltölteni? Milyen egészségi, testi-lelki- szellemi állapotban? Milyen anyagi körülmények közt? Kikkel? Másrészt pedig törvényszerűen megjelenik a midlife crisis.

Olyan nincs, hogy ezek a kérdések fel ne merüljenek. Minden normális embernél megjelenik a jó kis életközepi válság, és keményen rúgdalja a bordákat…belülről.

Ki merem jelenteni, hogy a társadalmi környezet drasztikus változása csak rátesz egy lapáttal a belső sürgetésre: Újratervezés! Így kétfelől nyomnak egy irányba.

 Állj meg! Összegezz! Gondolkodj! Mérlegelj! Vondd le a következtetéseket, fizesd meg az adósságodat, ha van, aztán fordulj új irányba.  És itt az adósság alapvetően nem a lakás- és egyéb hiteleket jelenti.

Igen. Éppen most. Úgy néz ki, pont a mi életünkben, ebben a történelmi időben a legaktuálisabb téma az emberi kapcsolatok szerepe, és az is meglehet, hogy emberiségünket ennek megerősítése  húzza ki  a gödörből, az emberségdeficitből.

Össze vagyunk zavarodva. Félünk, gyászolunk. Az egyén kizökkent a másokkal való – nagy nehezen megteremtett – összhangjából. Dühösek vagyunk. Bosszúszomjas gondolatok kavarognak bennünk. Egy egyszerű zs kategóriás, tizenkettő egy tucat akciósorozat bombás- terroristás epizódját sem úgy nézzük már, Párizs után, mint eddig: félig álomban a fotelben. Közel jött a borzalom. Tanácstalanság uralkodik el rajtunk: Kit lássak a másik emberben? A potenciális gyilkost vagy a szükséget szenvedőt?  Támadás, ellentámadás. Elkerülhetetlen a zűrzavar, miközben senki sem talál tartós jó megoldást.

A kialakult helyzet hozhat számunkra valami jót?

A terrorveszély nem jelent jót, de nem vagyunk tehetetlenek, és számos eszköz áll rendelkezésünkre a kiszolgáltatottság érzetünk csökkentésére. Ráadásul a dolgok nem mindig azok, aminek látszanak.

Talán különösnek hangzik, de úgy kerülhetünk gyorsan egy sokkal jobb érzelmi állapotba, ha megbékélünk jelenlegi helyzetünkkel, ha felhagyunk a panaszkodással, a szellemi katasztrófaturizmussal, mely mindig visszavisz a szörnyűségekhez. Ahogy az előző posztomban volt róla szó, írjunk listákat a legjobb dolgokról, amelyeket a mostani élethelyzetünkben találunk. Ezzel csökkentjük ellenállásunkat a Vannal, a Mosttal szemben. Egyre inkább kezünkbe vesszük érzelmeink irányítását, s ezzel életünket is.

 A vészhelyzet megerősítheti a belső egységet. Bármilyen szörnyű is ami körülvesz, kapaszkodót keresünk. Kapcsolódunk. Kapcsolódunk a másik emberhez, horizontálisan, de felfelé is, a magunk spiritualitásának megfelelően. Megtapasztalhatjuk a társas támasznyújtás erejét szűkebb és tágabb értelemben (országok között) egyaránt.

Az biztos, hogy nem változtathatunk meg másokat, akaratuk ellenére meg főleg nem. Azokkal szemben, akik az itt és mostban velünk vannak, éreztethetjük nagyrabecsülésünket. Adhatunk szeretetet, figyelmet, időt, apró szívességeket…Ha ők felderülnek, a világ már sosem lesz olyan sötét.

„Az önzetlenség és a kedvesség ősidők óta az ember „jó” oldalának legfőbb jele. Azt tanultuk, hogy a jóság önmaga jutalma. Pedig az utóbbi évtizedek kutatásai egyértelműen bizonyították: az önzetlenség és a kedvesség még akkor is a jótevő érdekét szolgálják, amikor látszólag ő szenved kárt vagy neki lesz kellemetlensége a dologból. Ennek oka egyszerű: a nagylelkűség és az, hogy másokkal hajlandóak vagyunk valamin osztozni boldoggá tesz. Ezen felül jobban összeköt a közösséggel, pozitívabban látjuk tőle embertársainkat, megszabadít a bűntudattól és a szorongástól, amit mások sorsa miatt érzünk, és segít értékelni mindazt, amink van, ami a hálagyakorlatokban segít. Mi több, az énképünkre is pozitív hatással van, hiszen saját magunkat együttérző és önzetlen személyként láthatjuk, ami jelentősen dagasztja az önbizalmunkat és az önértékelésünket. Mindeközben javítod a szociális készségeidet, és több ember fog kedvelni, ezek az emberek pedig a szükség órájában viszonozhatják a kedvességet.

Mindez elsőre nem tűnik újdonságnak, hiszen régóta mondják ezt filozófusok, vallási vezetők, vagy éppen a népi bölcselet, ám az oksági viszonyt a boldogság és a kedvesség között csak nemrég sikerült  tudományosan bizonyítani.

A kísérletet Kennon M. Sheldon és Sonja Lyubomirsky végezték el a következők szerint: két csoportra bontották a résztvevőket. Mindkét csoportnak heti öt alkalommal kellett önzetlennek, kedvesnek, és segítőkésznek lenni valakivel. Ám míg az első csoport beoszthatta, hogy ezt az öt alkalmat mikor csinálja egy héten, a másik csoportnak egy napon kellett mind az ötöt véghez vinnie.

Mire gondoljunk?

Tulajdonképpen a lehetőségek elég széles skálán mozognak: lehet vért adni, segíteni valakinek megcsinálni a munkáját, segíteni valakinek a számítógépe rendberakásában, megköszönni a tanárunknak a kemény munkáját, adakozni, köszönőlevelet írni, reggelit készíteni egy szerettünknek, ismeretlenül parkolójegyet venni valakinek, meglátogatni egy idős rokont, stb.. Ezek után a résztvevőknek minden vasárnap kedvesség jelentést kellett írnia, amiben leírták, hogy mikor, kivel és milyen tekintetben voltak önzetlenek és kedvesek, illetve mikor, kinek és miben segítettek.

És az eredmény?

 Az a csoport, akinek egyetlen napon kellett ötször másokkal önzetlennek lennie, jelentősen boldogabbnak érezték magukat. A másik csoportnál viszont az egy hétre szétosztott öt kedves gesztus nem emelte a boldogságszintet.”  ( Az idézet forrása: Jaczenkó László Kisangyal képzés – fejleszd társas kapcsolataidat! /Boldogság gyakorlatok 5./ )

Átírjuk a programunkat?

 Boldogok akarunk lenni, jobban akarunk élni testi, lelki, szellemi szempontból. Ennek azonban útját állják az akár több évtizedes megrögzött rossz fizikai, érzelmi, gondolkodási szokásaink. Minden esetben sok múlik a szokásainkon, hiszen így szól a bölcsesség is:”Aki tettet vet, szokást arat; aki szokást vet, jellemet arat; és aki jellemet vet, sorsot arat.” Az ok egyszerű. A logika nem változtat az érzelmeken – például a negativitáson –, de a cselekvés igen. Bruce Normantől származik az a megállapítás, miszerint „újfajta cselekvésbe nem tudjuk beleérezni magunkat, de egy újfajta érzésbe belecselekedni igen”. (Zig Zigler motivációs író Viszlát a csúcson c. könyvéből származik az idézet.) Aki regisztrál a Sonja Lyubomirsky boldogságkutató munkássága alapján elindított (ingyenes!) Boldogságprogramba, a szokások tanulás révén való megváltoztatásának útján találja magát. A program első hónapja például a háláé volt. „Házi feladat” annak a sok jónak az észrevétele, lejegyzése, ami körülvesz bennünket, megtörténik velünk.

„Ugyan miért is lehetnék ma hálás, egy ilyen szörnyű napon?”

Nyilván a hálatelt gondolkodás kialakítása nem megy egyik napról a másikra, de már a kérdésfeltevés is más irányba tereli a szomorúsággal, lehangoltsággal teli gondolatokat. Ahogy először a háláról való gondolkodás, majd a hálaadás is szokássá válik. „Ha a hála szemüvegén keresztül tekintesz az életre, az egész élet megtelik kegyelemmel”- mondja Brandon Bays írónő. Ez a  már kialakult gondolkodási szokás eredményét jelenti. Ehhez viszont meg kell történnie a címben jelzett „programátírásnak”.

Mit történik hálaadáskor?

Nem kérünk, hanem megköszönünk. Nem a rosszra, a problémára fókuszálunk, hanem a jóra, a bennünket gazdagító történésekre. Az események kereteit megváltoztatjuk, a fő kérdés az lesz: Mi ebben a jó nekem? Csökken a stresszhormonok szintje, nő az önbizalom. Vannak akik ezt úgy fejezik ki, hogy szilárdabban állnak a lábukon, nagyobb lesz az úgynevezett „életbiztonságuk”. Ez érthető is, hiszen ha már ennyi jó történt velem, akkor stabil helyem van az életemben.

... avagy be nem vallott konfliktusaink és a megfázás, esetleg az influenza...

"Azok a rohadt vírusok és baktériumok! Nem tehetek róla! Megfáztam! Megfertőztek! Hiába...tél van. Sajnos kiírt az orvos, de hát ki kell feküdnöm!" Sok ilyen - valójában mentegetőző mondat - hangzik el télvíz idején. Ez a felső légúti megbetegedések és a táppénzes állományok szezonja.

 És nem kell mentegetőzni. Aki beteg, igenis maradjon otthon, hiszen pont az állapota jelzi: eljött az idő, hogy saját magával törődjön, ráadásul, nemcsak testi szinten. Miért is? Mert a test a szellemünk és lelkünk tükre. A mentális síkon, azaz gondolkodásunkban meg nem oldott problémáink érzelmi, tehát lelki síkra tevődnek át, ha itt sem sikerül megbirkóznunk velük - esetleg fel sem ismerjük a jelenlétüket -, szomatizálódnak, tehát testünk válik hordozójukká. Sok pici mindennapi konfliktus, amelyek felhalmozódva a túlterheltség érzetét keltik bennünk, de a kialakult "menekülésvágyat" még magunknak sem vagyunk hajlandók bevallani...így hát testünk késztet fizikailag színvallásra bennünket. A betegség nem hazudik!

Nézzük meg közelebbről a tüneteket!

Eldugul az orrunk, s ez nemcsak lehetetlenné teszi a kommunikációt a légzés nehezítettsége miatt, hanem jelzi, hogy valakikkel vagy valamilyen helyzettel nem akarunk egy levegőt szívni. Fáj a fejünk, s ilyen körülmények között senki sem várhatja, hogy eddigi dolgainkról gondolkodjunk. Köhögünk, ami időnként szinte ugatóvá válik = ráugatunk a másikra. A megduzzadt mandulák jelzik, hogy már nem vagyunk képesek mindent lenyelni, elfogadni, befogadni. Bedugul a fülünk = van valami, amit nem akarunk már hallani. Végtagjaink is fájhatnak, ennek következtében az aktív cselekvés is lelassul,  talán lehetetlen lesz. 

A megoldás?

A gyógyulás testi - lelki - gondolati síkon kell működjön. A testünket gyógyítjuk, orvoshoz megyünk, ha a hiedelemrendszerünkbe belefér: beszedjük a gyógyszert, majd megindul a váladékozás, így bekövetkezhet egyfajta oldódás. Pihenünk. Magunkkal törődünk. Igen, otthon maradunk. Időt töltünk önmagunkkal. Mi vagyunk az elsők magunk számára, s ez  jó értelemben vett önszeretet. 

Ha már jobb az állapotunk, érdemes elgondolkodni arról, hogy mi is az, ami ennyire megterhelt bennünket, majd megoldási módok után nézni. 

... másodszor, mert az előző évben nem csináltam semmit. Tavaly beregeltem, gyűltek a levelek a postaládámban, oszt annyi. Most nyáron bekövetkezett a  postafiók(ok) nagytakarítása, "lomtalanítása", ezer és egy - ma már - felesleges hírlevélről való leiratkozás, mígnem beleakadtam a Boldogságprogramba. Ugyan, adjunk neki egy esélyt, nézzük meg, mi is ez. Sacperkábé én is ezt láttam, amit Ti, ha  ide kattintotok: nevető kisgyerek - nekem ne nevessél, nincs jó kedvem -,boldogságtippek - háát...-, aztán beleolvastam a posztba, mely szerint ötven százalékban genetikailag meghatározott, hogy mennyire vagyunk örömképesek, tíz, azaz tíz százalékban a körülmények határozzák meg - na, ne má'!, pedig de -, és negyven százalék van a kezünkben.

Miután lehiggadtam, a számok tükrében átgondoltam a magam és szűkebb-tágabb környezetem örömrestanciáját, jó néhány dolog érthetőbbé vált, és úgy gondoltam, talán mégsem hülyeség ez az egész.

A végső lökést az adta, hogy rátaláltam a Boldogságórákra. Ez egy olyan program, amivel nemcsak a gyerekek szorongását lehet csökkenteni az iskolában, hanem segítséget ad nekik a napi problémáik konstruktív megoldásához, saját magukba vetett hitüket megerősíti, kis képzavarral: túlélőkészletet ad az élethez. Ráadásul ezeket a technikákat még nagyon fiatalon sajátítják el, saját közegükben, nem pedig valami személyiségfejlesztő tanfolyamon felnőttként. Ráadásul komoly segítséget is kapnak a bevállalós pedagógusok.

Amúgy is meggyőződésem, hogy a mai iskolarendszer élet-  és gyerekellenes: frusztrált szülő frusztrált gyerekét frusztrált pedagógus tanítja frusztrációt okozó keretek között; így esett, hogy gondolkodni kezdtem osztályom "boldogításáról", de a logika azt mondja, hogy ide kell egy örömteli pedagógus is, úgyhogy komoly elhatározásokkal újra beregisztráltam a Boldogságprogramba. Indul szeptember 1-jén!

Ma ezt a levelet találtam a zoldlett@gmail.com levelesládában:

"Kedves Angelgrass! Eddig nagy kedvvel olvasgattam az írásaidat, de a tegnapi bejegyzésed teljesen kikészített. Elolvastam, és olyan rettenetes rosszul kezdtem magam érezni, olyan megalázottnak, és olyan dühös lettem, hogy el se tudom mondani. Ez a szöveg, hogy  "Amire most gondolsz, az teremti meg jövődet! Jó gondolatokkal a fejedben képtelenség rosszul érezni magad. Ha jól érzed magad, bárki lehetsz, bármit elérhetsz, határ a csillagos ég. Cél: érezd mindig jól magad!" NEEEM tudom jól érezni magam, mert olyan munkát végzek, amit nem szeretek, amit alázattal elvégzek, mert a családot el kell tartani valamiből, sokszor még haza is viszem, mert annyi van, és közben azt érzem, hogy rohadtul csak elszívja az erőmet, és csak odaülök a tévé elé a kajával, vagy hazaérek, eszem, és elalszom, és valamikor éjjel ezzel a sz@...ral foglalkozom, mert becsületes vagyok, de egyre kevésbé bírom. És egyáltalán nem vigasztal, hogy legalább van munkám! Egyfelől ez teljesen rendben van, és igaz, mert rendszeres jövedelmet ad, de ha nem vagyok tőle, vele boldog, ha nem elégít ki, akkor ez nem az enyém! Ez legalább egy húsz éves csapda helyzet, de már egyre kevésbé bírom.  És akkor jössz te ezzel a szöveggel.

Hát, bocs az indulatosságomért, de nagyon elegem van. Azért üdvözlettel

Ibby"

Így és eddig a levél.

Kedves Ibby!

El nem tudom mondani Neked, mennyire megtisztelő, hogy megosztottad velem a véleményedet. Köszönöm. Újraolvastam a bejegyzés szövegét, és tisztán emlékszem rá, ahogy egy kedves barátnőm hasonlóan hevesen panaszkodott - dühöngött azon, hogy életének egy bizonyos szituációjából nem tud, nem bír kilépni, mert teljesen fogva tartja minden energiáját. Ő sajnos, ebbe bele is halt. Félre ne érts! Nem azt mondom, hogy aki így érez, ettől fog meghalni, de ha nem vagyunk jól, akkor egészségileg sem műkszünk jól. Arról nem is beszélve, hogy az se mindegy mennyi van hátra, meg hogy milyen minőségű a még megélhető életünk.

Nagyon hálás vagyok a problémafelvetésedért,  és ha megengeded, megragadnám az alkalmat az együttgondolkodásra. Annyi olyan helyzet van az életben, aminek már rég meg kellett volna változnia, hogy sokszor észre se vesszük az elviselhetetlenségét, csak amikor már nagyon nagy baj van. Az elhúzódó rosszhoz való viszonyulásra két példát, inkább metaforát, hallottam emlegetni: az egyik a béka, amelyik egy vizes fazékban dekkol, és alatta nagyon lassan melegítik a vizet. Nem ugrik ki, mert még nem annyira rossz, meg "majd csak lesz valahogy." Aztán megfő. A másik a padlón fekvő és nyöszörgő kutyus esete. Kérdi a vendég a házigazdától: "Miért nyöszörög a kutya? - Mert kiáll a padlóból egy szög, és az szúrja -  hangzik a felelet. De akkor miért nem megy arrébb? - érdeklődik tovább a vendég. Mert annyira nem szúrja" - így a válasz.

Mindenki, aki elég tudatos az életével kapcsolatban, tud olyan veszélyzónákat beazonosítani, amelyek beragadással fenyegetnek. Az, hogy benned ilyen erős érzelmeket keltettek ezek a szavak, és volt bátorságod megfogalmazni, azt jelzi, hogy odafigyelsz belső jelzőrendszeredre, és képes vagy megjelölni a változtatás tárgyát. Ez nagyon fontos és jó dolog.  És ne ítéld el magad azért, mert így érzel! Jogod van az érzelmeidhez! És nincs olyan, hogy hálásnak KELLENE, meg ilyennek, meg olyannak KELLENE lenned ezért, meg azért....Nem. Te Te vagy, ez a Te életed, és pont. És minden, ismétlem MINDEN istenadta jogod megvan a boldogsághoz. Ha Te is benne vagy, legközelebb innen folytatjuk.

Szeretettel

angelgrass