Jól néz ki, igaz? No, de kinek van ideje elkészíteni a finom, egészséges fogásokat nap mint nap? Időhiányra hivatkozom, és közben csak heverek a kanapén, mint egy fehér húsú hettita királylány,és bámulom a tévét. Tök mindegy, mi megy. Lényeg, hogy nincs időm. Nincs időm magamra, az életemre, az élelmemre, eljövendő éveim minőségére. Heverek és nyögök, tolom befelé ipari mennyiségben a mogyorót, mert azért a szervezetem se hülye, jelzi a megkívánások révén a triptofán hiányt, kell egy zsák rágcsa, hogy a minőségi éhezés megszűnjön. Triptofán kielég, a test pedig  - a zseniális Tóth Tamás Boldizsár szavaival élve - lassan egy ámbrás cet méretéhez közelít. Pedig megérdemlem a pihenést (értsd: az agymosást, butulást, bármit, amitől nem kell a MOSTban lennem, éberen. Nyúlok a távkapcsolóért, elhangzik a vezényszó:" Agysejtek sorakozó!" Néhány képkocka az aktuális sorozatból, roastból, bármiből: " Agysejtek, oszolj!") Ez a tipikus rossz jutalom. Hát akkor hívjuk a toronydarut, emeljen ki a fotelből, és vonszoljuk ki magunkat a konyhába, ahol nem a lekváros üveg és kanál kombót ragadom meg, hanem némi sárgadinnyét kockázok fel, majd hajszálvékony pármai, prosciutto vagy akármilyen sonkába tekerem, rálegózok egy-egy bazsalikomlevelet, a csomagocskát fogpiszkálóval rögzítem ideiglenesen, mert úgyis lecsúszik róla.