…és itt most nem az energiaipar indulója fogalmazódik…illetve dehogynem. Az emberi energiáé. Amit befektetünk a magyar emberek, s így közvetlenül az emberiség jövőjébe. És arról az energiáról is szó van, amit hagyunk elszivárogni, elégni, fölemésztődni mindenféle fölösleges, sokszor buta dolog által.

Ezt a bejegyzést a tapasztalataim inspirálták,  de a végső lökést a Miskolci Herman Otto Gimnázium nevelőtestületének nyílt levele adta. 

Gyerekbarát iskola?  Upszi! most néztem meg a zsebemet: nincs benne a bölcsek köve, így konkrét megoldást nem tudok, de az együtt gondolkodást vállalom.

Szerencsés dolog az alapproblémát megfosztani minden politikai felhangjától, mert a hülyeség, a kontraszelekció, az igénytelenség és embertelenség nem pártfüggő.

Többtényezős a probléma, de valahonnan el kell indulni, hadd kezdjem azzal, hogy eszméletlen mennyiségű a tananyag, ráadásul jó része teljesen felesleges is. Már a tankönyvrendelésnél gondok adódnak, mert az olcsót kell választani és nem a jót, sőt az ún. ingyenes tankönyv ellátás miatt egy bizonyos keretösszegbe bele kell férni, ezért sok helyütt az országban az igazgatók egyszerűen kihúzták a listáról a munkafüzeteket például. Nonszensz. Gondoljunk bele, fénymásolják a fontos munkafüzet oldalakat! Melyik a drágább? A környezet- és pedagógusterhelőbb?  A gyerekek meg külön mappával járkálnak, amit a fénymásolt lapok számára rendszeresítettek.

A gyerekbarát iskolához gyerekbarát intézmény kell, aminek a működési keretrendszerét  gyerekbarát törvények adják. A gyerekbarát iskolához gyerekbarát szülők is kellenek, akik azt nézik, hogy mi a jó szülöttjüknek, az ő egyéni fejlődését, boldogságát mi segíti elő, és nem a saját ideáljukat akarják “gyerekbe faragni”. Sőt, adott esetben képesek változni, ismereteket szerezni is  ezért.

Alapvető külső-belső konfliktus, hogy élesen szétválik a gyerek személyiségét, a kis lelkét, a játékosságát figyelembe vevő, azt a legfontosabbnak tartó pedagógusok, és a tananyag centrikusok köre. Mindegyiknek megvan a maga hátulütője, de a pozitív hozadéka is: a drillezőt utálják, éhesek a tanulók az emberi hangra, elméleti tudásuk viszont több. Amit persze alapon a félelem motivált. Az elsőként említett csoportba tartozók számára kicsit hátrébb sorolódik a tananyag, azt is úgy szűrik, turbózzák fel, hogy a gyerek a mindennapjaihoz kapjon fogódzót vagy az előírt tananyag legyen játékosabb. Így előtérbe kerülnek az érzelmek, a sokfajta intelligencia,  erősebb a tapasztalati benyomás, személyesebb az óra, de az elméleti tudás kevesebb. Az is igaz, hogy legalább nem utálja meg azt a tárgyat, amit az ilyen típusú tanár oktat.

Néha úgy érzem, elveszik, elvesszük a gyerekkorukat. Mikor játszik az istenadta? Egy ismerősöm azt a démonikus képet festette, hogy elsőben rátesszük a gyereket egy futószalagra, ismeretekkel pumpáljuk fel, negyedikben ellenőrzi a szülő, hogy elég magas-e a pumpa és a pumpáló teljesítménye, aztán ha elégedett, elviszi a gyerekét a nyolcosztályos gimnáziumba, ahol csak csúcsra járatott pumpák vannak. Ha nem nyel elég gyorsan a szerencsétlen, akkor lehet akár mázlija is, elkerül egy “alacsonyabb rendű- rangú” iskolába, ahol esetleg foglalkozhat azzal, amit szeret, és megtalálhatja a saját tempóját. Ugyanez a helyzet hatodik után…