... másodszor, mert az előző évben nem csináltam semmit. Tavaly beregeltem, gyűltek a levelek a postaládámban, oszt annyi. Most nyáron bekövetkezett a  postafiók(ok) nagytakarítása, "lomtalanítása", ezer és egy - ma már - felesleges hírlevélről való leiratkozás, mígnem beleakadtam a Boldogságprogramba. Ugyan, adjunk neki egy esélyt, nézzük meg, mi is ez. Sacperkábé én is ezt láttam, amit Ti, ha  ide kattintotok: nevető kisgyerek - nekem ne nevessél, nincs jó kedvem -,boldogságtippek - háát...-, aztán beleolvastam a posztba, mely szerint ötven százalékban genetikailag meghatározott, hogy mennyire vagyunk örömképesek, tíz, azaz tíz százalékban a körülmények határozzák meg - na, ne má'!, pedig de -, és negyven százalék van a kezünkben.

Miután lehiggadtam, a számok tükrében átgondoltam a magam és szűkebb-tágabb környezetem örömrestanciáját, jó néhány dolog érthetőbbé vált, és úgy gondoltam, talán mégsem hülyeség ez az egész.

A végső lökést az adta, hogy rátaláltam a Boldogságórákra. Ez egy olyan program, amivel nemcsak a gyerekek szorongását lehet csökkenteni az iskolában, hanem segítséget ad nekik a napi problémáik konstruktív megoldásához, saját magukba vetett hitüket megerősíti, kis képzavarral: túlélőkészletet ad az élethez. Ráadásul ezeket a technikákat még nagyon fiatalon sajátítják el, saját közegükben, nem pedig valami személyiségfejlesztő tanfolyamon felnőttként. Ráadásul komoly segítséget is kapnak a bevállalós pedagógusok.

Amúgy is meggyőződésem, hogy a mai iskolarendszer élet-  és gyerekellenes: frusztrált szülő frusztrált gyerekét frusztrált pedagógus tanítja frusztrációt okozó keretek között; így esett, hogy gondolkodni kezdtem osztályom "boldogításáról", de a logika azt mondja, hogy ide kell egy örömteli pedagógus is, úgyhogy komoly elhatározásokkal újra beregisztráltam a Boldogságprogramba. Indul szeptember 1-jén!