A poszt egy sóhajból ered: "Egek! Mennyire szeretnék normálisan táplálkozni! " Barátnőm: "Én meg kevesebbet inni. Ahogy öregszem, egyre hosszabb a szervezetem tisztulási ideje, és ez nem jó." Másikunk a csapatból: "Reggelente úgy megdobogtatja a szívemet a kávé, de képtelen vagyok lemondani róla."

Elcsúsztak a funkciók. Az étel nem táplálék és öröm, hanem élelmiszer és menedék. Érzelmi pótlék. Nap végén vagy nap közben a léleköldöklésünket belefojtjuk némi (némi? rengeteg) kajába.

Az alkohol valaha a révülés része volt, majd a nehéz munka előtti, a rideg időjárási viszonyok közötti melegítő. Minimális mennyiségben. Nézzük meg, mekkora csészécskéből isszák a szakét a japánok. Ma menedék ez is.

A koffein tartalmú italok sora a teával kezdődött, ami szelíd serkentő volt a hajnali meditáció és testmozgás után. Ideális délelőtt 10 körül, délután 15 és 17 óra között. A régiek nem bögrényi mennyiségben gondolkodtak. Ide megint csak a japán tea szertartások edénykéit tudnám példaként említeni.

Korai vacsora 18 óra tájban, hiszen este 7-től már pihen(-ne) a gyomor. Szelíd tevékenységek vannak, nem a bundás indulatokat: félelemet, haragot, agressziót élesztgetjük. Időben, este 10 körül megyünk aludni. Felkészülünk az elalvásra, számba vesszük a nap eseményeit, amelyik nem kedvünkre való, kicsit átírjuk, hogy jó vége legyen. Megköszönjük, amit az élet adott, és békében elalszunk. 

Tényleg? Hát nem. Egy ideális világban talán így van, de mi nem abban élünk. Mégis mit tehetünk, ha azt érezzük, ez így már nem elviselhető? A következőkben erről is lesz szó.